" A saját megvilágosodásáról a Mester mindig is nagyon hallgatag volt,

bár a tanítványok mindent elkövettek, hogy beszédre bírják.

Csak annyit sikerült megtudniuk,

amennyit a Mester a legkisebb fiának mondott,

amikor az azt akarta tudni, hogyan érezte magát az apja,

amikor megvilágosodott. A válasz így hangzott: hülyén.

Amikor a fiú azt is megkérdezte, hogy miért,

a Mester ezt mondta: - Tudod fiam, az olyan volt,

mint amikor mindent elkövetsz, hogy behatolj egy házba:

létrán mászol, és ablakot zúzol -

 s később észreveszed, hogy a ház ajtaja nyitva volt." 

A.de Mello  a megvilágosodást  egyszerű dolognak láttatja, talán csak

türelem kérdése, esetleg a magától való megoldódás  reménye.

A hétköznapok megvilágosodása  sokkal nehezebb,  szerintem gyötrelmes pillanatok,

nappalok és éjszakák logikus és logikátlan gondolatsorai, tépelődései  hozzák meg

az áhított jó döntést, miközben  nagyon nehezen vehető észre a nyitott ajtó..

pedig ott kell lennie....(elvakultak lennénk időnként) ...hiszen később bemegyünk rajta...

"A támadás, amit kívülről jövőnek érzékelünk,

valójában saját tudatunk szüleménye.

Ha ezt fölismerjük, ráébredünk, hogy a támadással kapcsolatos

gondolatainkkal igazából saját magunkat sebezzük meg.

Ekkor dönthetünk úgy, hogy ezeket a  gondolatainkat

szeretettel helyettesíthetjük,

így nem ártunk tovább magunknak.

A lelki nyugalom belső ügy és csak akkor láthatjuk békésnek a környezetünket,

ha belsőnkben is béke honol."

Nagy igazságot fogalmaz meg az ismeretlen szerző.

Törekednünk kell tehát  a lelki békére, mert csak így tudunk megfelelő

módon viszonyulni, szeretettel és jóakarattal közeledni  a hozzánk fordulókhoz.

Ezt igy egyszerű elképzelni, de a sok-sok előző csalódás bizony nehézzé

teszi a megvalósítást....

"...A világ csodálatos,  a természet végtelen és gazdag...

De a természet csodáján túl van még valami, ami többlet.

Az ember adott a természethez még valamit,

csak ő, az ember, megtetézte az Alkotást alkotásokkal,

melyek gyűjtőneve a művészet.

A tenger, a völgy,  az erdő, a folyó, a síkság mindez föltétlen.

De Bach egy fúgája, Rilke egyy verse, Cranach vagy Goya egy képe,

Palladio egy épülete, Goethe egy gondolata, Pheidiasz vagy Rodin egy szobra az ajándék,

melyet  az ember, csak ő, egyedül az összes élőlények között,

tulajdon akaratából hozzáadott a világ csodálatos művéhez.

S csak ez számít az ember számára: a művészet "

írja Naplójában Márai, mi pedig elcsodálkozhatunk a kifogyhatatlan

tehetségen és páratlan alkotókedven, melyet  az igazi nagy  szellemek

magukénak mondhatnak. Felbecsülhetetlen a létrehozott érték,

a természet precizitását  meghaladó emberi gondolat megvalósulása,

a fantázia sokszínűsége és leleményessége....

Hihetetlen tehetség van a birtokunkban....

csak jól sáfárkodnánk vele...

"Lelketek gyakran csatatér,

melyen az értelem és a mérlegelés vív háborút

a szenvedéllyel és az étvággyal.
(...)

Engedjétek hát lelketekben az értelmet a szenvedély magasába emelkedni,

hogy dalra keljen;


És lelketek értelemmel kormányozza a szenvedélyt,

hogy a szenvedély minden nap új erőre kapjon,

és miként a főnix, saját hamvai fölé repüljön."

Kahlil Gabran

Harc, háború és csatatér az életünk, ez kétségtelenül igy van...

mert az értelem és  szenvedély örökös csatát vív bennünk...

Felülemelkedni és legyőzni önmagunkat  a legnehezebb dolog, pedig

a főnixmadár győzelme biztosan  utánozhatatlan és semmihez sem hasonlítható

boldogságot ad...

Ez az 500-dik bejegyzésem.....

Talán nem véletlenül került a kezembe éppen  a főnixmadár példázata...

"Az igazi jóra kockázat nélkül vágyódhatsz!

Mi az, kérded, vagy honnan ered?

Megmondom: a jó a lelkiismeretből, a becsületes szándékokból,

a helyes cselekedetekből, a véletlen  botlásaink megvetéséből,

a mindig egy úton járó élet békés, szakadatlan folyamatából.

Mert azok, akik életcélról életcélra ugrálnak,

vagy nem is ugrálnak, csak valami véletlen dobálja őket,

hogyan tudnának valami biztosat és maradandót birtokolni

- ingadozva és állhatatlanul?

Kevesen szabják meg életüket és körülményeiket terv szerint,

a többiek a folyó árjával úszó holmik módjára nem mennek, hanem sodortatnak.

Az egyiket szelídebben tartja  fenn a hullám, s lágyabban utaztatja,

a másikat hevesebben ragadja magával,

a harmadikat, mikor sodrása lankad, kiteszi a partra,

s a negyediket áradó lendülettel a tengerbe hányja.

Ezért el kell döntenünk, mit akarunk, és ki kell mellette tartanunk"

írja Seneca. Azt hiszem, hogy az utolsó sor tanácsát parancsként kellene

értelmeznünk, hiszen akkor talán kevesebb melléfogás és kevesebb csalódás

érne  mindannyiunkat az életben. A sodródás veszélye is kisebb lenne,

a véletlen is  kegyesebben bánna velünk, arról nem is beszélve, hogy a választott célért

vívott harc és győzelem igazi örömet hozna a lelkünknek... 

"S ha mozdul valaki, és elindul felém?

Kérges szívvel, bánatos testtartással ajtót nyitok a rém vaskos falon.

Félreállok.

Hogy jöjjön, engedem.

Hagyom.

Feladom falaim.

Feladom énem.

Közben szenvedek, mert ismerem a távozás kesernyés ízét.

A meg nem értés fertelmes bűzét.

A felejtés kínpadját."
    
írja Pálnagy László. Valóban ennyire nehéz lenne az újrakezés, ennyire nehezen

tudnánk építkezni a romokon, ennyire fel kellene  adnunk önmagunkat....

Szerintem ha több hittel, bizalommal  és optimizmussal fordulnánk  egymás felé,  akkor talán

több megértést,  szavaink elfogadását  és tisztességes viszonyulást kaphatnánk cserébe...

"Az embereknek meg kell érteniük,

hogy senki sem játszik cinkelt lapokkal,

egyszer nyerünk, másszor veszítünk.

Ne várd, hogy visszakapj valamit,

ne várd, hogy észrevegyék az erőfeszítéseidet,

hogy felfedezzék a tehetségedet, hogy megértsék a szerelmedet.

Minden egyes ciklust le kell zárni.

Nem büszkeségből, nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni,

nem is gőgből, hanem egyszerűen azért, mert már nem része az életednek.

Zárd be az ajtót, cserélj lemezt, takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot.

Felejtsd el azt, aki voltál, és legyél az, aki vagy."

Paulo Coelho

Nehéz helyzetet vázol  P. Coelho, hiszen éppen azt nem kapjuk meg, amit szeretnénk 

és várnánk, ugyanakkor arra biztat, hogy  felejtsük el régi  önmagunkat  és cseréljünk le

mindent. Születhetünk újra minden egyes ciklusban? megváltozhatunk teljesen?

kezdhetünk előlről mindent? 

Biztosan  némi pesszimizmus van  bennem, de nehezen  tudom elképzelni a

megvalósulásukat... Pedig bizonyára jó lenne....

"Az adás és az elfogadás után

a szeretet iskolájának talán legnehezebb tantárgya

az elengedés művészete.

Elengedni mindent és mindenkit,

akiket valaha szerettünk, és hinni,

hogy a lélek szabadságában örökre együtt maradunk."

írja Simon András és az elengedést én is a legnehezebb tantárgynak tartom.

Valamiért mindig ragaszkodunk és hosszasan próbálkozunk, hiszen  a felmerülő

üresség érzése szörnyűbbnek tűnik, mint akár az önmagunk áltatása.

Azonban előbb utóbb rá kell döbbenünk, hogy aki menni indult, azt engedni  kell,

mert  nincsen arra módszer és praktika, hogy valakit megtartsunk akarata ellenére...

Hát ezért  ez a legnehezebb tantárgy....

"A kudarc nem azt jelenti, hogy selejt vagyok,
Hanem azt, hogy nem arattam sikert.

A kudarc nem azt jelenti, hogy nem értem el semmit,
Hanem azt, hogy tanultam valamit.

A kudarc nem azt jelenti, hogy bolond voltam,
Hanem azt, hogy volt bennem hit a kísérletezéshez.

A kudarc nem azt jelenti, hogy dicstelenné váltam,
Hanem azt, hogy volt merszem próbálkozni.

A kudarc nem azt jelenti, hogy nem értettem a lényeget,
Hanem azt, hogy valamit másképp kell csinálnom.

A kudarc nem azt jelenti, hogy alábbvaló vagyok,
Hanem azt, hogy nem vagyok tökéletes.

A kudarc nem azt jelenti, hogy elvesztegettem az időt,
Hanem azt, hogy van ürügyem az újrakezdéshez.

A kudarc nem azt jelenti, hogy fel kell adnom,
Hanem azt, hogy még jobban kell igyekeznem.

A kudarc nem azt jelenti, hogy sohasem fog sikerülni,
Hanem azt, hogy türelmesebbnek kell lennem.

A kudarc nem azt jelenti, hogy Istenem elhagytál engem,
Hanem azt, hogy Neked bizonyosan van egy jobb ötleted."

Zümi blogjában találtam a fenti sorokat és utólagos engedelmével

magamnál is felteszem, mert szeretném ha  a magyarázatok és a végső

optimizmus  biztatás lenne a hétköznapok kudarcaiban és bukásaiban...

"Minél mélyebbre jutsz önmagadban,

annál közelebb jutsz mások szívéhez.

Ez a kettő ugyanaz, mert a te szíved

és a másiké nem nagyon különbözik egymástól.

Ha érted a saját lényedet, érted mindenki lényét.

És akkor megérted, hogy te is voltál bolond, tudatlan,

te is sokszor elbuktál,

te is követtél el bűnöket önmagad és mások ellen.

És ha mások még mindig ezt teszik,

nincs semmi szükség a megítélésükre,

a megbélyegzésükre.

Nekik kell felismerniük és magukra kell hagyni őket;

nem feladatod, hogy egy bizonyos forma szerint alakítsd őket."
     

Osho  gondolatai  igazi útmutatást adnak  emberi kapcsolataink építéshez.

Önmagunk megismerése a legnehezebb és saját  butaságaink kijavítására való

törekvésünk is  csődöt mond néha. Úgy gondolom, hogy mégsem adhatjuk fel,

hanem naponta próbálkoznunk kell a hibák javításával és tökéletesség megteremtésével....